Rettenetesen ideges vagyok. Nem, ez nem jó szó, izgulok, igen izgulok, mint vizsgák előtt szokás.
Látom a fényt az alagút végén vagy a bejáratot egy másik alagútba.
Ma van az a nap, amikor már kézzel fogható, hogy amit megálmodtunk, amin hónapokig dolgoztunk az valósággá válik. Rengeteg kétség, vajon jól csináltuk/juk? Mindenre gondoltunk? Mindenkivel egyeztettünk? Kérdések sora kavarog a fejemben... és a legnagyobb és leggyötrőbb... Vajon eljönnek az anyukák? El tudtuk mondani megfelelően, hogy amit csinálunk, azt értük tesszük és fogjuk tenni?
A bizonyosságig még várnunk kell, de hiszek benne, hiszek a harmadik „gyermekem" létjogosultságában, hiszem, hogy szüksége van az anyáknak a támogatásra. Kell valaki, aki megerősíti bennünk a hitet, hogy igenis szánhatok magamra időt. Nő vagyok és az igényeimet nem kell elnyomnom, azért mert anya lettem. Nem kell, hogy lelkiismeret furdalásom legyen, amikor elmegyek fodrászhoz, kozmetikushoz, edzeni vagy csak kávézni a csajokkal.
Nekem is hosszú volt eljutni idáig. Ma már nem érzem rosszul magam, amikor a saját magam igényeit elégítem ki. Míra kb. két hónapos volt, amikor elmerészkedtem vele kozmetikus. Minden a legnagyobb rendben ment. És azóta rendszeresen járunk mindenhova. Ha kell, menet közben megállunk szopizni vagy enni, vagy kicsit játszani...