Ma reggel is, mint a hét többi napján sokszor, kislányommal neki indultunk reggelit beszerző körútra. Kicsit nem akaródzott, mert egész éjjel zuhogott az eső, szürkén indult a nap és olyan ágyban maradós hangulatom volt. De jött az ébresztő, fél centiről az arcomba, Ányáááá, a legszélesebb mosoly kíséretében. Nincs pihenés, nincs lustizás, menni kell, pláne ilyen jókedvű pofi kérlelésével.

A szokásos útvonalat óriás-tengernyi pocsolyák foglalták, amit próbáltam volna kerülgetni, de a rafinált leányom addig-addig ügyeskedett, hogy gyakorlatilag az összes szélét érintette.

Én meg persze folyamatosan jártattam a számat, hogy - nemááár Cicám, próbáljuk meg kikerülni, vagy juj neee, félig merülsz a sáros tócsában, mi lesz a szép cipőddel - és még sorolhatnám az ’okos gondolatokat’.

Aztán a boltban a pénztárba sorakozva volt időm aludni még pár percet :), meg visszaidézni az odavezető kacskaringós utat, és rájöttem, hogy Anyukám beszélt a számból! Amit annyira utáltam anno…. - mert akkor mi van, ha koszos lesz a cipőm??? Mit zavar minden felnőttet ez a kis piszok??? És miért gond, hogy fél kiló sár utazik a cipőmön, ha én elbírom….

Na, ettől kicsit észbe kapva, visszafelé már én is határozott léptekkel gyalogoltam a tócsákba, lánykámmal cinkosan összemosolyogva, hogy ez milyen jó buli! Sőt néhányba olyan katonás, láb odacsapós lépésekkel gázoltunk, így szórakozva végigröhögtük az utat (miközben persze a gondolataim már ott jártak, hogy ezeket a szutykos foltokat mivel fogom tudni kipuceválni).

De hát ez van! Lehet anyává érettem?! :)