Hónapok óta lapult a könyvespolcon, egy jónak ígérkező kis iromány, de valahogy sosem volt rá alkalom, hangulat, vagy idő, hogy neki kezdjek.

Na de most, hogy elmentünk végre egy pár napra wellnesselni, gondoltam, itt az alkalom. Az író az egyik kereskedelmi csatorna egyik riportere, és a könyv az, amelyikben tökéletlenségeit fejtegeti, mint anya. Mondanom sem kell nagyon tetszett, volt hogy visítva nevetve ismertem rá önmagamra egy-egy leírt szituban. Végre, más is ilyen bamba, mint én, és Őt még egy ország ’látja’ is (mert ki ne ismerné meg feltűnő jegyeiről). Na de most nem is ez a lényeg…, hanem, hogy az egyik fejezetben egy desszert receptjét taglalta futólag. Persze megkívántam, és megfogadtam, ha hazaérünk, tuti kipróbálom.

Most viszont kicsit visszakanyarodva gyerekkoromra, egyszer egy filmben láttam, hogy a fiatal, szerelemcsalódott lány, búját enyhítve a tv előtt valami szimpatikus trutyit majszol evőkanállal. Olyan se nem fagyi, se nem puding, még csak nem is gyümölcsös piskóta, ééés én egyre jobban szerettem volna megkóstolni. Azóta az évek múlásával, mindig eszembe jut ez a titokzatos édességmassza, de valahogy soha sehol nem találtam rá (se főző műsor, se receptgyűjtemény, se google…), mert persze kerestem-kutattam.

Eddig a pillanatig! :) Ma délután megcsináltam. Mondjuk kicsit másképp, mert én raktam bele kicsi lekvárt, kicsi gyümölcsöt is, és láss csodát, kisült az én évek óta hajkurászott, megfogalmazhatatlan, várva várt édes gezemicém!

Most pedig itt ülök a kanapén, evőkanállal a kezemben, majszolom a finomságot, miközben megírom a mai apró boldogságom. ;)